Újra itthon. A tegnapi nap nem volt egyszerű, apám, a hős, levezetett ezernégyszáz istentujahány kilómétert, úgy, hogy két nappal azelőtt épp így megtette. Persze azt mondta, hogy felváltva vezetünk majd, hiszen mindhármunknak van jogsija. Persze nem hagyta, hogy vezessünk, de nem baj, én úgyis kényelmesebb vagyok annál, semhogy erősködjek, a nővérem mögött meg senki sem akart meghalni. (muhaha.) Mivel rengeteg időnk volt és verőfényes napsütés, Reimsben megnéztük a katedrálist. Szép. Nem fényképeztem le, de rajta van akármelyik képeslapon, meg benne van az internetben is, például.
3 óránként szépen megálltunk, és mondjuk 9 óra elteltével kezdett elfogyni a türelmünk. Az idővel mákunk volt, cswak egy szakasz volt, ahol majdnem meghaltunk, ott is csak azért, mert azzal szórakoztattam őket, hogy 3 percenként bejelentettem, hogy fázik a lábam, mert szerintem vizes a cipőm, erre apám elkezdett mindent megnyomkodni, hogy ne fázzon, persze hátra semmi sem fúj, (ezért is ültem oda,) de csak egy másodpercre tekintett le és ez elég volt arra, hogy ne tűnjön fel neki egészen időben, hogy az előttünk haladó autó és közöttünk jelentősen csökken a távolság, mivel azok ötvennel haladnak, ketten, a német autópálya közepén. De persze nem haltunk meg, mert apám néha hős még most is, satufék, de alap, hogy nem a bólintós, hanem annyi, hogy ne menjünk bele, amíg mellémanőverez. Fasza volt :) Utána megbeszéltük, hogy ki mit látott. Részemről én csak annyira emlékeztem, hogy a kormányt nézem, ami jobbra-balra mozog, és az megy a fejemben, hogy "baaaaaszkiiii :O", a nővérem szerint világított a féklámpa, (szerintem nem voltak kivilágítva), apám pedig figyelte, hogy elférjen mellettünk a mögülünk százhatvannal érkező béemvé. Mi azt is észrevettük, hogy apám második mozdulata az volt, hogy benyomta a vészvillogót. Ő nem, ezért meg is kérdezte nővéremet, hogy ő volt-e. Rákenról. :)
Az első kilenc órát bárgyú mosollyal az arcomon álom és ébrenlét között bólogatva töltöttem. Utána unatkoztam és zenét hallgattam. Aztán mikor azt is meguntam és sötét lett és olvasni sem lehetett, énekeltünk, mint gyerekkoromban. Az utolsó fél órában pedig olyan katasztrofális volt a helyzet, hogy unalmamban ideológiai vitába keveredtem apámmal az empátia értelméről. Persze ez hiba volt, mert meggyőzött, hogy nem csak az elképzeléseim marhaságok, hanem én is teljesen kuka vagyok. 16 diadalmas óra elteltével megérkeztünk, anyám hideg vacsorával várt minket és meleg szeretettel. Jó volt.
Párizs is jó volt, egyszer biztos visszamegyek. Van 5000 Ft lerepülhetőségem az eerfrancnál, vagy hol. Sok mindent láttam. Sok ígéretet kaptam, hogy nyáron feltétlenül találkozunk Magyarországon. Lék Balaton és Bjudöpeszt. Meg hot szpringz és Denjúb. Djőr és termöl vótör. Ez mind kell nekik, meg persze én. All the beauties of Hungary. Napersze. Stílusos voltam és nem köszöntem el senkitől, a buliból, ahol utoljára mulattam, részegen és szó nélkül szöktem meg. (Bocs bébi a részeg smsért meg msnért, de úgyis jót mulattál.) Most pedig remegve várom a következményeket, kíváncsian figyelem, hogy vajon a régi életem visszafogad-e még. Meg hogy én visszafogadom-e. De ez már egy másik történet.
