A tegnapot megúsztam emberek nélkül, mert már szükségem volt egy kicsit magamra. Ma viszont be kellett mennem az egyetemre, hogy megbeszéljük, melyik órákat is szeretném elvégezni.

Mivel nem keltem időben, a délelőtti nyitvatartásra nem értem volna oda, a délutánira meg várni kellett, elmentem körülnézni egy bevásárlóközpontban. Szerencsére nem vettem semmi nem fontosat, viszont ittam Starbucks tejeskávét háromésfél euróért. Annyira nem volt jó, de éhes voltam, és jobb volt, mint egy szépen kinéző randomszendvics. Azt fedeztem fel, hogy itt, ami kaja jól néz ki, az egyáltalán nem jó ízű. Erre még visszatérek.

Szóval eltelt az idő és bementem egyetemre, ahol mondta a külföldi kapcsolatos néni, hogy nem kellett volna, jövő héten menjek be azokra az órákra amik érdekesnek tűnnek, és utána döntsek. Ilyesformán felszabadult a délutánom. Mivel várost nézni nem szeretek és moziba meg volt kedvem menni, mégiscsak felhívtam a belgát, hátha van kedve. Persze hogy volt. Tegnap egész nap aggódott értem, hogy mi lehet. Elromlott az internetem. Gondolta. Hát igen.

A filmet én választottam, az idei Woody Allen, Whatever works. És igaza is van. Nagyon ült a film, lövésem sem volt, miről fog szólni, de nagyon betalált. Ült mellettem a belga és attól tartottam, hogy ő is rájön, de igazából nem érdekes annyira.

Holnap megyünk mulatni végre. Már alig várom. Mint ahogy azt is, hogy beinduljon az élet a koliban, mert még semmi sincsen. Rengeteg ember, de bulik még nem, el sem kezdődött a tanév egy csomó helyen. Van, ahol még a következő hét is nyár. Itt rövidebb a félév, mint otthon. Rohadt csigazabálók.