Az este elment inni én meg otthon vártam. Mivel nem jött, lefeküdtem aludni. Amikor éjjel felébredtem, még mindig nem volt mellettem és nem esett jól. Biztos még mulat. Biztos elment valakivel. Biztos túl részeg. Kinyitottam a szemem, hogy megkeressem a telefonomat és körülnéztem a szobában. Mégiscsak hazaért. Ott feküdt szobatárs ágyában a fal mellett, fél könyékre emelkedve, és simogatta a szép haját, de olyan szeretettel az arcán és a mozdulataiban, amilyet azt hiszem nem is lehet tettetni. Szobatársnak jól esett. A fojtogató féltékenység és megalázottság felkúszott a torkomba. Nem szóltam, nem csináltam semmit. Mit is lehet ilyenkor csinálni? Lehet egyáltalán bármit? Semmi sem oldja meg a helyzetet. Minden elromlott. ("Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, Minden egész eltörött"). Mérhetetlenül fáj. Reménytelenség. Aztán nagylevegő és felébredtem.

Nem értek egyet azzal, hogy ez a bizalomról szól. Mert arról szól, hogy a bizonytalanságot tudd elfogadni.