Az este elment inni én meg otthon vártam. Mivel nem jött, lefeküdtem aludni. Amikor éjjel felébredtem, még mindig nem volt mellettem és nem esett jól. Biztos még mulat. Biztos elment valakivel. Biztos túl részeg. Kinyitottam a szemem, hogy megkeressem a telefonomat és körülnéztem a szobában. Mégiscsak hazaért. Ott feküdt szobatárs ágyában a fal mellett, fél könyékre emelkedve, és simogatta a szép haját, de olyan szeretettel az arcán és a mozdulataiban, amilyet azt hiszem nem is lehet tettetni. Szobatársnak jól esett. A fojtogató féltékenység és megalázottság felkúszott a torkomba. Nem szóltam, nem csináltam semmit. Mit is lehet ilyenkor csinálni? Lehet egyáltalán bármit? Semmi sem oldja meg a helyzetet. Minden elromlott. ("Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, Minden egész eltörött"). Mérhetetlenül fáj. Reménytelenség. Aztán nagylevegő és felébredtem.

Nem értek egyet azzal, hogy ez a bizalomról szól. Mert arról szól, hogy a bizonytalanságot tudd elfogadni.

Most az volt, hogy zh-t írtunk, és a szemét Labó 0,3-mast adott rá, pedig én tök jónak éreztem. Aztán újat írtunk, és arra is csak 0,7-est kaptam, ééérted, még csak nem is 1-est. És nem értettem és mérges voltam és igazságtalannak éreztem.

Aztán egy másik részben a Mán fogta a kezemet az öreg kezével és úgy sétáltunk. Aztán azért egy kicsivel később csak kihúzta a kezét a kezemből. Nem kell nagy álomfejtőnek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mit gondolok.

Álmában szuperhős volt szuperképességekkel, át tudott menni a falakon, meg ilyenek. Álmomban ottfelejtettem a fagyimat (dinnye-csoki-marcipán) a fagyizóban és mivel már többször visszamentem dolgokért, nem mehettem vissza. Ez ilyen.

Ma éjjel pedig azt álmodtam, hogy letört a szemfogam vége és fáj ha odanyalok a helyére. Eléggé oltás volt, tekintve, hogy utálom a fogorvososdit és itt Párizsban azt sem tudom mit kéne tenni, plusz drága is lenne. Lehet el kéne adnom a szobámat, hogy fizetni tudjak. A figyelmemet még az sem terelte el teljesen a fájdalomról, hogy mindeközben akciófilm volt és tök klafa képek voltak, repültem Superwomannel meg minden. Hátrafelé lőtt előrefelé repülés közben és azon tűnődtem, hogy ez mennyire durván nehéz lehet célzás szempontjából, úgyhogy én meg sem próbálom, csak repültem egy kicsit háttal előrefelé, de még akkor is féltem, hogy nekicsapódom egy hídlábnak a kanyon fölött.

Nagyjából itt tartott a történet, amikor kopogásra ébredtem. Takinéni. Akarok-e új ágyneműt. Ennyi izgalom után? Akartam hát.

Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy nem eksönfilmre aludtam el, hanem Penguins of Madagascarra. De valószínűleg az is ihletül szolgált az álmomhoz. Az, hogy a fogam letörik, pedig semmiség ahhoz képest, amikor az összes kihullik.

Úszunk Danival a világoskék tengerben, gyönyörű a víz. Egyszercsak furcsa köd ereszkedik a vízre, vagy inkább csak nagy lesz a pára, és még egy szivárvány is megjelenik. Megmutatom neki, aztán elnéz a távolba és annyit mond: "Cápák". A karjába fog és lassan elkezd velem kifelé úszni. Nem kapálózom, nem csinálok semmit, látom a cápákat a víz alatt valahogy, követnek. Érzem, hogy remeg. Nincs olyan messze a sárga kőfal, lehet, hogy odaérünk, de nem tudnánk kimászni úgysem. Nem félek, csak arra gondolok, hogy ez nem lehet igaz. De mindig is tudtam, hogy valahogy így fogok meghalni, egy lehetetlen helyzetben, mint például lezuhanok valami irtó magas helyről, és bőven lesz időm arra gondolni, hogy "basszus" de semmi több. Valahogy úgy, mint Jeff Dunham halott terroristája, Achmed: -Mi volt az utolsó dolog, ami halálod előtt átfutott az agyadon? -A seggem.

Szóval kurva jó reggelt. Hogy jobb kedvre derüljek, csekkoltam Krúdyt, és ő annyit írt, hogy "Cápa: Utazás." Nem mondod...