Úszunk Danival a világoskék tengerben, gyönyörű a víz. Egyszercsak furcsa köd ereszkedik a vízre, vagy inkább csak nagy lesz a pára, és még egy szivárvány is megjelenik. Megmutatom neki, aztán elnéz a távolba és annyit mond: "Cápák". A karjába fog és lassan elkezd velem kifelé úszni. Nem kapálózom, nem csinálok semmit, látom a cápákat a víz alatt valahogy, követnek. Érzem, hogy remeg. Nincs olyan messze a sárga kőfal, lehet, hogy odaérünk, de nem tudnánk kimászni úgysem. Nem félek, csak arra gondolok, hogy ez nem lehet igaz. De mindig is tudtam, hogy valahogy így fogok meghalni, egy lehetetlen helyzetben, mint például lezuhanok valami irtó magas helyről, és bőven lesz időm arra gondolni, hogy "basszus" de semmi több. Valahogy úgy, mint Jeff Dunham halott terroristája, Achmed: -Mi volt az utolsó dolog, ami halálod előtt átfutott az agyadon? -A seggem.

Szóval kurva jó reggelt. Hogy jobb kedvre derüljek, csekkoltam Krúdyt, és ő annyit írt, hogy "Cápa: Utazás." Nem mondod...