Megtaláltam az itteni Profit. Az igazság az, hogy nem sokban hasonlít, de be kell érnem vele. Nem olcsó, hanem drága, nem kicsi a választék, hanem nagy, nem kevés édesség van benne, hanem sok, viszont ugyanolyan közel van.

Mivel csak zsepiért ugrottam át, fél órán át válogattam a különféle csokik és sütik között. Sikerült egy hatospack Lioncsokival, hatospack csokis müzliszelettel és némi csokidarabos csokiskeksszel hazatérni, persze a zsepit sem felejtettem el. Valami készülődik.

Tegnap a Louvre volt terítéken. Találkoztunk az algír orosszal, amikor épp a belgával beszélgettem, és mondta, hogy még fel kell szednünk a svédet, és mindjárt csatlakozik a német szudáni. El is mentünk a norvégért, ahol csatlakozott hozzánk a francia. Ilyen felállásban indultunk el a Louvre-ba. A norvég meg én voltunk az egyetlenek akik már voltak :)

Amint odaértünk a híres üvegpiramishoz, az algír orosz felvette a japán attitűdöt és nekiállt kattogtatni. Volt ott minden, álló péniszű kis szobrocska, kicsi péniszű szobrocska, öreg perverz bácsi, meg persze kötelező Mona Lisa és milói Vénusz. Mivel Jour de la Patrimoine volt, ingyen voltak a múzeumok, legalábbis a francia így tudta. Más kérdés, hogy nekem máskor is, mert az EU-ból jöttem és nem vagyok 26. Azt hittem, hogy ez a kitétel minden fiatalnak kedvez, de kifelejtettem a számításból Norvégiát is meg Algériát is, úgyhogy a norvég oda nem figyeléssel, az algír pedig kis jóindulattal jutott csak be ingyen.

Ami a Jour de la Patrimoine-t illeti, megkérdeztük a franciát, hogy mi is ez voltaképpen. Az algír elmagyarázta, hogy ezen a napon ünneplik és terjesztik a kultúrát, a francia pedig megvonta a vállát és azt mondta, hogy ez az, amikor nem kell fizetni a belépőkért. Végülis ez a lényeg, nem? :)

Három és fél óra tömény kultúrálódás (péniszes szobrokon való röhögcsélés) után eldöntöttük, hogy megérdemlünk némi vacsorát. Mivel senki nem ismert semmit a környéken a keresgélés vége az lett, hogy egy McDonálc gyorsétteremben ettünk. Annyira nem voltam tökös, hogy franciául kérjem a kaját, de mire a csaj visszaért vele, elfelejtette, hogy külföldi voltam, és fizetni már franciául kellett. Hatan bepréselődtünk négy helyre, aztán nem történt semmi különös azon kívül, ami ilyen esetekben történni szokott.

Az estét a belgával, a franciával és az algír orosszal töltöttem. Csalódás volt bizonyos tekintetben. Mindegyik vett egy sört és amikor meglátták a 2 sörömet, elkezdtek húzni és én majdnem elszégyelltem magam. A francia aztán előadott egy történetet arról, hogy milyen férián volt egy isten háta mögötti helyen, ahol annyit ivott, hogy összetörte az autóját, de már nem tudtam igazán komolyan venni. Amúgy jó arc, megtanított minket - szóban - tüzet gyújtani egy botocska és sok gyors húzogatás révén. Nem kis örömünkre szolgált az előadás.

Ma végre megtaláltam az egyetemet. Ezelőtt kétszer próbáltam, két különböző címen, az egyik más, a másik nincs rajta a térképen. Már azt hittem, hogy csak fikció, kitalálták, hogy az állam adjon pénzt, de tényleg létezik. Viszont a helyzet kicsit visszásan sült el, mert kiderült, hogy én vagyok kitalálmány. Nem létezem. Senki sem szólt nekik, hogy jövök. Bizarr. A nő először gonosz volt, aztán jött egy férfi, aki bedobta a tanszékvezetőm nevét, erre mosolyogtam és bólogattam, ettől kicsit enyhült a légkör, de még mindig két oldalról záporoztak rám a kérdések. Végül a nő úgy döntött, hogy nem lesz tovább gonosz, és azt mondta, "ja nem azér', felveszem az egyetemre, holnap reggel 10-re jöjjön vissza." Értetlenül állok a helyzet előtt, de már nem tök tanácstalanul. Holnap reggel 10-kor minden kiderül.

Megnéztük a luxemburgi kertet is ma, és még egy legendának sikerült ezzel a végére járnom. Mindig is úgy gondoltam, hogy a parkokban pétanque-ot játszó öregemberek csak tankönyves kultúraterjesztő fogásként léteznek, mint a tejcsárda tehénfejő fapapucsos holland asszonyok. Tévedtem, a legenda valóra vált, az öregek tényleg ezt nyomják itt a pirospaprika helyett.

Az idő szép, napsütéses, őszies, de csapadékmentes. Nagyon vágyom fagyizni két napja és sörözni pedig amióta csak nem söröztem, túl régóta. Csütörtökönként van Erasmus party a Montparnasse-on, állítólag oda kell menni, állítólag jó, érdekel is tényleg... az is érdekel, hogy milyen féktelenül mulat az, aki nem tudja mit jelent az, hogy sörözni.

Amint ideértem az épületbe és megláttam a hirdetőtáblát, kellemes meleg áradt szét a lelkemben. Azt üzenték, hogy nem lesz meleg víz egy egész napig! :D Amúgy a portás itt nem rinyál és nem részeg, hanem egy kedves fekete férfi. Egész nap mindenféle kérdésekkel stresszeltem, de nem tudtam kihozni a sodrából. Jó ember.

A szobám csak az enyém, egy akkora fürdővel, amiben bátran bele lehet hányni a zuhanyzótálcába a wc-ről, mármint ülve is. Még nem próbáltam ugyan, de ha szükséges volna, menne. Amúgy tágas, jógázhatnék benne. Van 2 asztalom, egy ágyam, polcok, szekrények és egy hűtő, ami kicsit kcssk-s. Az egyik falam sárga, számomra rejtély, hogy miért csak egy, de az is elég hangulatos, úgyhogy egy szavam sincs. Van függönyöm is, járt a szobához. Az ablak a parkra néz, és a mögötte lévő mexikóiak házára. Merthogy itt minden nemzet kapott egy házat. Magyar ház nincs, de nem is miattuk jöttem ide. :)

Két napja mindig intézek valamit, sosem izgalmas, de a nevemet mindig elírják. A végén i helyett l-t akarnak folyton, mert nekik nem logikus, hogy két i-re végződjön. Viszont ma hallottam, hogy nem csak az én nevemmel vannak bajban. Srác odaült ügyintézőcsajhoz, és már benne voltak a témában, mire felmerült a név kínos kérdése. Srác nem beszélt olyan biztosan angolul, de azért elkezdte betűzni: "S...C...H...N...O....no, not N, but R, yes... but before the O... E.... I... G... (wtf???)... no, just I... yes, and J...." ezen a ponton adta fel a próbálkozást szegény csaj és tolta a billentyűzetet srác elé, mintegy közös megegyezésre. Belga. Félig német félig holland névvel, mint utóbb kiderült.

Miután megvolt minden nem fontos, elmentünk szülőkkel nevezetességeket is nézni, persze csak a kötelezőket. Tejfeltorony marsmezővel, Miasszonyunk, ahol még az útikönyvet is elszavaltam, csak semmi komoly kultúra ugye, még így is holnapra maradtak a Sanzonizék meg a Diadalív, meg fenetudja mi még, amit kitalálnak. Sétáltunk a Szajna partján, de engem nem szállt meg olyan durva spleen ennyitől, mint Adyt például, de azt azért én is konstatáltam, hogy itt járt az ősz, de sztem nem szaladt innen sehova. Lehet, hogy mindez a város hibája. Nagyanyám is azt mondta, hogy ő nem jönne Párizsba, mert már tuti nem olyan mint harminckilencben.

Egy furcsa jelenség még, hogy itt mindenki futni jár. Reggel is, este is, nap közben is emberek szaladnak, joggingolnak, a koli területén, az utcán és a szemben lévő parkban. Szerintem amúgy csak fel akarnak vágni, mert van valahol 2 futópálya is, persze nem derítettem fel, mert nem futok, majd csak holnaptól. :)

Az utcákat járva nem bírtam nem észrevenni a sok szerelmest, fiatalokat és kevésbé fiatalokat. Párizs a szerelem városa. Tele van nevezetességekkel, amik önmagukban nem érdekesek, de ha valakivel megosztjuk, akkor már jó. Gyönyörű nagy parkok vannak, ahol le lehet heveredni a fűbe. Az ebédek akkorák, hogy muszáj rajtuk osztozkodni. Párizsban jó szerelmesnek lenni, minden körülmény adott. Szerelmes vagyok, de annyira nem jó.

Off to Paris, de eddig csak Metzig jutottunk. A reggel esősen és szomorúan indult, lefényképeztem a házat, a kutyát, anyát és apát, ahogy kell, és nem kezdtem el pálinkákzni a hátsó ülésen, előzetes fogadkozásommal ellentétben.

A szülők egy szót sem szóltak egymáshoz az úton, ami szerintem a kölcsönkapott GPS-nek köszönhető, ami anyám helyett is baszogatta apámat ("Túl gyorsan mész!"), így jó feszültségterelő. Elméláztam a lehetőségeken, hogy mit is tud tenni GPS, ha nem hallgatunk rá. Az egy dolog hogy ha leszarjuk, csak időről időre szól újra, mindig ugyanolyan nyugodtan. "Túl gyorsan mész". De le merném fogadni, hogy amikor a kékek megállítanak, hozzáteszi, hogy "Én megmondtam!". Lehetne még olyan szólása, hogy "Látod, minek rohantál, most fékezhetsz" meg "Ne káromkodj", és igazán kuncoghatna, amikor azt mondja, hogy "A következő lehetőségnél fordulj vissza" és hozzátehetné, hogy "mert elcseszted" és akkor igazán anyósos lenne. Nálunk az anyósülésen utazott. Apám jól bírta, de én nem szeretem, ha ennyit belepofáznak a vezetésembe, pláne egy nő. Ők csak annyira vezetnek jól, mint én.

A nap egész elrepült. Nem is indultunk olyan korán, nem is értünk ide későn, pedig sokat mentünk. Egész nap macinaciban, mintha csak vasárnap lenne. Eddig klassz kis kirándulás. Főleg, hogy ittam pálinkát szülőkkel, csak 22 évet kellett erre várnom. Harmadannyit kaptam, mint ők, lehetett vagy olyan másfél cent. Már csak a fura recepciósfiút kéne megpálinkáztatni, kíváncsi vagyok, mi történne az előkelő angoljával.

Ami a nyelvgyakorlást illeti, nem egyszerű, tekintve, hogy az itteni franciák olyan rohadtul előzékenyek, hogy amint megneszelték, hogy apám tarsolyában angol is van, átváltottak. Nem mintha így egyszerűbben megértenénk egymást, mivel ők nem értik én mit mondok, és én nem értem ők mit mondanak. Alap felállásban legalább én értettem ők mit mondanak. Mindazonáltal értékelem a gesztust.

Mikor visszamentem, hogy nem megy a wifi, milyen néven jelentkeztetett be minket, akkor pedig kiderült, hogy kérjek én elnézést, mert apám japán. Hogy Jenőből hogyan lett Jeng, méghozzá vezetékévnek, azt nem tudom, de net már van.