Újra itthon. A tegnapi nap nem volt egyszerű, apám, a hős, levezetett ezernégyszáz istentujahány kilómétert, úgy, hogy két nappal azelőtt épp így megtette. Persze azt mondta, hogy felváltva vezetünk majd, hiszen mindhármunknak van jogsija. Persze nem hagyta, hogy vezessünk, de nem baj, én úgyis kényelmesebb vagyok annál, semhogy erősködjek, a nővérem mögött meg senki sem akart meghalni. (muhaha.) Mivel rengeteg időnk volt és verőfényes napsütés, Reimsben megnéztük a katedrálist. Szép. Nem fényképeztem le, de rajta van akármelyik képeslapon, meg benne van az internetben is, például.

3 óránként szépen megálltunk, és mondjuk 9 óra elteltével kezdett elfogyni a türelmünk. Az idővel mákunk volt, cswak egy szakasz volt, ahol majdnem meghaltunk, ott is csak azért, mert azzal szórakoztattam őket, hogy 3 percenként bejelentettem, hogy fázik a lábam, mert szerintem vizes a cipőm, erre apám elkezdett mindent megnyomkodni, hogy ne fázzon, persze hátra semmi sem fúj, (ezért is ültem oda,) de csak egy másodpercre tekintett le és ez elég volt arra, hogy ne tűnjön fel neki egészen időben, hogy az előttünk haladó autó és közöttünk jelentősen csökken a távolság, mivel azok ötvennel haladnak, ketten, a német autópálya közepén. De persze nem haltunk meg, mert apám néha hős még most is, satufék, de alap, hogy nem a bólintós, hanem annyi, hogy ne menjünk bele, amíg mellémanőverez. Fasza volt :) Utána megbeszéltük, hogy ki mit látott. Részemről én csak annyira emlékeztem, hogy a kormányt nézem, ami jobbra-balra mozog, és az megy a fejemben, hogy "baaaaaszkiiii :O", a nővérem szerint világított a féklámpa, (szerintem nem voltak kivilágítva), apám pedig figyelte, hogy elférjen mellettünk a mögülünk százhatvannal érkező béemvé. Mi azt is észrevettük, hogy apám második mozdulata az volt, hogy benyomta a vészvillogót. Ő nem, ezért meg is kérdezte nővéremet, hogy ő volt-e. Rákenról. :)

Az első kilenc órát bárgyú mosollyal az arcomon álom és ébrenlét között bólogatva töltöttem. Utána unatkoztam és zenét hallgattam. Aztán mikor azt is meguntam és sötét lett és olvasni sem lehetett, énekeltünk, mint gyerekkoromban. Az utolsó fél órában pedig olyan katasztrofális volt a helyzet, hogy unalmamban ideológiai vitába keveredtem apámmal az empátia értelméről. Persze ez hiba volt, mert meggyőzött, hogy nem csak az elképzeléseim marhaságok, hanem én is teljesen kuka vagyok. 16 diadalmas óra elteltével megérkeztünk, anyám hideg vacsorával várt minket és meleg szeretettel. Jó volt.

Párizs is jó volt, egyszer biztos visszamegyek. Van 5000 Ft lerepülhetőségem az eerfrancnál, vagy hol. Sok mindent láttam. Sok ígéretet kaptam, hogy nyáron feltétlenül találkozunk Magyarországon. Lék Balaton és Bjudöpeszt. Meg hot szpringz és Denjúb. Djőr és termöl vótör. Ez mind kell nekik, meg persze én. All the beauties of Hungary. Napersze. Stílusos voltam és nem köszöntem el senkitől, a buliból, ahol utoljára mulattam, részegen és szó nélkül szöktem meg. (Bocs bébi a részeg smsért meg msnért, de úgyis jót mulattál.) Most pedig remegve várom a következményeket, kíváncsian figyelem, hogy vajon a régi életem visszafogad-e még. Meg hogy én visszafogadom-e. De ez már egy másik történet.

ú gecó.

Ha továbbra is ennyi édességet eszem, mint az elmúlt 3 napban, nem is megbetegszem, hanem egyenesen elkárhozom.

Nemtom. De nap mint nap feltesszük magunknak a kérdést, és mikor azt hisszük, sikerült megtalálnunk a választ, kiderül, hogy mégsem. Mindenki ismeri ezt : ha lenne valakim, ha meglenne a vizsgám, ha megkapnám a munkát, ha csak egyszer ne késném le... akkor. Napersze. Mondhatnám, muhaha. Mert akkor sem jó. Úgyhogy nem is válaszolok, mert nem tudom hol rejtőzik, de szerintem nem rejtőzik, csak azt sem tudjuk mi lenne jó.

Viszont ma egyáltalán nem ezt kerestem, és tudtam, mi lenne jó. Köröket futok napok óta, hogy hazamehessek. Holnapra is ugyanez a program, mivel semmit sem sikerült intézni. Tekintve, hogy megígértem magamnak, hogy megveszek egy könyvet, ami hasznosnak tűnt, sőt, államvizsihez is jó lesz szerintem, elmentem könyvesboltba. Nagyon bölcsész. És... hát én most olyan boldog vagyok! Megvan a könyv, amit kerestem, de persze mielőtt megtaláltam volna, választottam egy szókincsfejlesztős nyelvtankönyvet (feladatokkal), egy idiómaszótárat szakdogához (tomber dans les pommes - szó szerint az almák közé esni - elájul), egy szinonimaszótárat (nécessiter : réclamer, appeler, commander, demander, exiger, requérir, impliquer, déterminer, motiver) szintén szakdogához, és amit már nagyon régen szerettem volna, egy angol-francia kétnyelvű szótárt. Csak egy egészen kicsit, oda-vissza szótár, a franciámban lévő lukak betömésére. Mint hogy hogy a rákban van az, hogy pók. Megilyenek. Benne van az is, hogy hogy mondják azt, hogy bulémia. Pedig ugyanaz. És középen, mivel gyépéseknek készült, van kifejezéses rész is, hogy hogyan kell azt mondani a bankban, hogy "az automata elnyelte a kártyámat" (Mindig eszembe jut Kova meg Az utazó alkoholista kéziszótára, amiben olyanok voltak 14 nyelven, hogy "Elnézést, hogy levizeltem a cipőjét". Szerettem a magyaróráinkát. Köszönöm.) Visszatérve a szótáramra, hátezvalami csodálatos. :) Bárcsak használnám majd.

de amikor bementem a szupermárketbe, pittyegett a táskám. Mivel nem jött senki, hagytam a picsába, bár gondoltam rá, hogy kifelé jó lesz. Áldottam az eszem, hogy nálam van a blokk mindenhez. Aztán kifelé is pittyegett. A pénztáros furán nézett, de megint nem jött senki, ezért hagytam a picsába újfent és lassan elsétáltam. Akkor már elmentem gyógyszartárba is, befelé pittyegett, de mivel nem én voltam az egyetlen, a fiatalember, miután az előttem lévő nőről nem derítette ki, hogy mije szólaltatja meg a riasztót, hozzámlátott. Kedvesen.

-Honnan jöttél?

-...

-Anglia?

-Nem, Ma...

-Írország?

-Nem, Ma...

-Fenébe, aszittem. Szóval honnan?

-khm. Magyarországról.

-hm. Értem. És hogy tetszik Párizs? Drága, mi?

Ezután meg mernék esküdni rá, hogy egy apróbbat kacsintott, beengedett, és biztosított róla, hogy kifelé várni fog, hogy átkutasson. Az ajánlat visszautasíthatatlan volt. Kifelé is csipogtam, a srác rám uszította a másik srácot, az illedelmesen köszönt, belenézett a táskámba 1 méterről, majd meggyőzték egymást, hogy rendben van, úgyhogy mehetek.

Két dolog:

1. ha ilyen egyszerű, el kéne kezdenem lopni.

2. azt hiszem, a srác azt hiszi, hogy megvolt a napi jócselekedete, azzal, hogy eleresztette egy csóró kis balkánit. *

*Megjegyzem, hogy ezek után nem mertem nem venni semmit sem, úgyhogy most van kézkrémem, akciós volt, de akkor is drága, meg füldugóm, mert az meg kell. Tiszta hülye vagyok.

Mint tudjuk Jamie Oliver nekiállt évekkel ezelőtt megreformálni az egybesült királysági menzákat. Táplálékszükséglet-alapú étrendet állított össze, levette a napi menüről a sültkrumplit és jelezte, hogy a Turkey Twizzler nevű csodát hanyagolni kéne, aminek az lett a vége, hogy kitiltották a menzákról ezt az ételt.

Turkey Twizzlers - jám.

Hogy a reform vége mi lett, azt nem tudni, mindenesetre a Timesban megjelent cikk alapján elég vitatott az egész. Mintha a gyerekek nem annyira szeretnék a nem mű kaját, ott legalábbis. De én személy szerint, ha véleményem lehet, üdvözlöm a változást, hajrá, szívesen ennék most ott a menzán. Persze nem biztos, hogy 10 évvel ezelőtti ízléssel is így tennék.

Lényeg a lényeg, hogy itthon majd a Buday fogja elkezdeni a menzareformot. Ő nem akar olyan radikális változást, csak évi 50 új receptet bevezetni, aminek köszönhetően 4 év alatt összeállna egy olyan rend, ahol a gyerekek minden nap mást és jót ehetnek. A helyükben én ezt nem tenném, mert jó néha ugyanazt is enni. Ha jó. (Nagyon hiányzik a sülthusi rizzsel és meggymártással. Senki sem csinál olyan meggymártást, mint annak idején a Kazinczyban. Büdös volt a tálca és koszos volt a hely, rágó volt a szék alatt és nem volt szalvéta, kaja volt a falakon és egymás szájában ettünk, de... ez nagyon hiányzik!) Mindazonáltal örülök neki hogy itt is változtatnak, tegyék, ha tényleg nem lesz drágább, csak a konyhásnénikkel kell megküzdeni, ők kemény dió szerintem.

Az egészséges étkeztetést valóban érdemes lenne elkezdeni a menzán. Érvnek jelenleg azt hozzák fel, hogy sok gyerek szinte érintetlenül viszi vissza az ételt. De tény, hogy van egy bizonyos kor, amikor csak piszkálni szeretjük az ételt, ők pedig arra alapoznak, hogy azért van ez, mert az étel a rossz. De úgy emlékszem, hogy körülbelül 14 éves koromra (4 év alatt) megszerettem a menzakaját. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy ez a szoktatásnak, vagy a koromnak volt-e köszönhető, de tény, hogy addigra szerettem a gombát is, amihez biztos, hogy nem ott szoktam hozzá. Mindegy, egy próbát megér. Hogy a gyerekek megegyék a menzai ebédet. Hogy elég energiájuk legyen szaladgálni, nőni, meg tanulni, ahogy érvel Buday, a nol cikke szerint. Szerintem meg van elég energiájuk, azért dagadtak. És szerintem Jamie legalább akkor nem volt dagadt, amikor elkezdte a reformálást. Most sem az asszem. A hitelesség jó. Csak a hitelesség... hiteles.

Egy dolog azért szomorú. Kiderült, hogy több melegítőalsóm van, mint ahányszor elmentem futni.

Mákos vagyok, mert idejében felhagytam a dohányzással. Nemtom mondtam-e már. Remélem anyáék nem olvassák, mert ők nem büszkék lennének rám, hanem haragudnának, amiért hülyére próbáltam venni őket mintegy 7 éven keresztül. Lényeg, hogy a mai sikerélmény is ehhez kötődik, hogy ugye járok futni, és sok idő óta ma történt meg először, hogy sikerült a lábamat is annyira lefárasztani, mint a tüdőmet. Nagyszerű érzés! A lábaim ólomnehezek, kajak kapok levegőt, a fejem pedig töküres. Előre új, okos én!